Esõerdõ

Dorrigo-ban egy heritage hotel-ben aludtunk. A szálloda 1925-ben épült, az akkori vastornácos stílusban, festetlen faajtókkal, csipkefüggönnyel, hatalmas ivó és billiárd szobával. A szálloda nagyon modernnek számított, mert saját vízvezetèke és csatornája volt. Mostanra az egész belsõt modernizálták, de korhû butorokkal és az ivóban semmi sem változott. Nagyon élveztük a megállt idõt.

A Dorrigo nemzeti parkot azért választottuk megálló helyül, hogy szuptrópusi esőerdőben kirándulhassunk. Egy 6,6 km hosszú túrát néztünk ki, két vízeséssel. A turista út végig le volt aszfaltozva, a tábla szerint különben az elsõ eső elmosná. A túra elõször egy kilátóhoz visz, ahonnan az egész völgyet be lehet látni, nagyon szép a panoráma. Utána lemegy az út a völgybe, majd visszatér a hegyoldalban a kiindulóhelyre. A fákat liánok fonják be és mindenki mindenkin élősködik. Ebből egy csöpögős, az zöld minden árnyalatában játszó színkavalkád keletkezik, ez az esőerdő. 

Láttunk vagy háromféle gyíkot. Nagy szerencsénk volt - a vadőr mondta, nem mi - mert találkoztunk egy kék hasú fekete kígyóval, ami ugyan mérges kígyó, de szégyenlős és kevés turistának adatik meg, hogy lássa. Mi nem is igazán küzdöttünk a szerencséért, mégis megtalált. A kígyó kb. öt méterrel előttünk tekergett át a turistaúton. Mire helyreállítottam a  szívverésemet, légzésemet, már a túloldali növényzetben volt, de azért a visszanéző fejét még sikerült lefényképeznem. A jó hír az, hogy holnap hajóra szállunk és Új Zélandban nincsnek mérges állatok.