A csend hangjai

Ulurut már a repülõgéprõl látni lehet, nagy vörös kavics a zöldes-szürkés-vöröses félsivatagi  környezetben. A repülõtér akkora, hogy a géptõl zebrán áthaladva sétáltunk el a csomagokhoz, majd a kijárathoz.

A szállásunk félóra buszútnyival odébb volt, félúton az Uluru hegye felé. A szállás nem hazudtolta meg a nevét (Outback Pioneer Lodge), volt benne valami a régi idõk egyszerûségébõl. Bekaptunk egy hamburgert a söntésben és elmentünk hûlni a szobába. Az igazi meleg ide a jövõ héten jön majd, most csak 36 fokmvolt a maximum. Viszont délutánra a meleg áradt a talajból, kövekbõl, mindenbõl. 

Estére befizettünk egy különleges vacsorára, naplementével, csillagokkal a homokdüne tetején. A naplemente nemnvolt annyira gyönyörû, mint lehetett volna, mert a nap felhõfátyol mögött ment le, és így elmulasztotta vörös-arany fénybe vonni a sziklákat. A hegy, azért így is impresszív volt. Pezsgõvel fogadtak minket, majd egy helyi mûvész kiégetett faágnak tûnõ helyi hangszeren játszott népzenét. A hanszer zsongott ha fújták és a hangja asszerint változott, a mûvész merre húzogatta rajta kívülrõl a kezét. A kilátópontról mind az Uluru, mind a Kata Tjuta hegyét látni lehetett. Vacsorára korokodil cézár, kenguru sült és baramundi volt. Mikor már sötét volt és mi is mindent megetettünk, leoltották az összes lámpát és elõször a csend hangjait majd egy csillagász elõadását élveztük. Hihetetlenül csillagos tud lenni az ég, ha nincsenek a közelben lámpák. Láttunk néhány általunk is ismert csillagképet (pl. Orion), természetesen fejjel lefelé. Láttunk csak a déli féltekén láthatókat, sõt a Vénuszt, a Szíriuszt és a Magellán ködöt is. A csillagász távcsövébe is belekukucskáltunk, így a négy Galilei hold is megvolt.