BUÉK!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Szilveszteri túra

Akaroa Christchurch kikötõvárosa, mintegy 80 km- re van tőle, egy beomlott kráterben, amit kitöltött a tenger, ugyanúgy, mint Santorinit. Csodálatos napsütésre ébredtünk, már teljesen elszoktunk a szép időtől. 

Gyorsan elhatároztuk, hogy kirándulunk, lehetõleg föl, a vulkán peremére. Az elhatározást tett követte, nekiindultunk. Az időnk korlátozott volt, mert mire a kishajó partra tett minket majdnem dél volt, és az utolsó tender (kis hajó) ötkor indult vissza a hajóhoz. Az információnál a népi táncosokon kívül túra leírások is voltak, kis szépséghibával. Tudniillik nem említettek távolságot és szintet, viszont a kiválasztott túra idõmeghatározása, 4 és 7 óra között volt. Utóbbival bőven lekéstük volna a hajót. 

Azért nekiindultunk. A táj gyönyörű volt, a zöld ezer színében pompázott. A gyűszűvirág gazként nőtt a birkalegelőn. Egy adott ponton elgyávultunk, és a hegygerinc alatti rövidebb utat választottuk, de érdemes volt. Félig erdőben félig mezőn vezetett az utunk és időnként leláttunk a tenger öbölre, ahol a hajónk horgonyzott. Azután elértük a másik csúcsra vezetõ utat és elhatároztuk, hogy mégiscsak felmászunk a gerincre. Meredek volt, de csodákat láttunk. A panoráma minden lépésnél változott, miként a növényzet is. A célunk a Purple Head (Lila csúcs) volt, mitegy 600 m magasan a teger szintje fölött. Ügyesen megmásztuk, lenéztünk a túloldali völgybe, visszatértünk a faluba és még egy pohár sörre is volt időnk indulás előtt. Mindenkinek ilyen csodálatos évzárást kívánunk!

Dunedin

Dunedin

A városka semmi különös, öt utca jobbra, három utca balra. Van néhány szép temploma, mind neogótikus, és a legszebb a vasútállomás, ami klasszikus flamand stílusban épült. Szép lenne, ha otthon is ilyen civilizált környezetben lehetne utazni.

Szorosok

A Sound és a Fjord között az a különbség, hogy az elõbbi átjárható, utóbbi meg zsákutca. Mára három nevezetes Sound volt a menün, mindegyik a Déli Alpokban, Újzélandban. 

Az első a Milford Sound és korán kellett kelni miatta. Először úgy tűnt, hogy kár volt, mert az alacsonyan csöpögő felhők miatt úgysem fogunk semmit látni, de azután az idő változatosabbra fordult. A kilátás csodálatos volt - kabátban, kapucniban. Kivéve, amikor esett, mert akkor mondjuk úgy, a szoros sejtelmes volt. Csak sejteni lehetett milyen hegyek vannak két oldalon. Az idõjárás egyébként csak az átlagot hozta, errefelé 7000 mm eső esik egy évben. Na itt fogunk mi hegyet mászni.

A Doubtful Sound-ra ebéd  tájt került sor, néha még a nap is kisütött. Itt a hegyek kisebbek voltak, a szoros meg szorosabb. Amikor befordultunk a kimenő csatornába és hirtelen szembe kaptuk a szelet, majd elvitt.

A Dusty Sound volt a legkedvesebb, kicsit sütött a nap, kicsit esett az eső, kicsit láttunk havas csúcsokat is, sőt kicsit delfinek is követték a hajót. Sok apró sziget szegélyezte az átjárót, az egyiken fókák is laktak. Azért nem bántuk, hogy vége lett és be lehett jönni a jó melegbe.

Hajókarácsony

Nehez dolog a hajón a Karácsonyt megszervezni, mert ahány ház /ország / vallás, annyi szokás. Végül is az angol karácsonyhoz hasonlított legjobban a dolog. A hajót már indulás előtt feldiszítették, tele van karácsonyfával és minden korláton, virágos ládában karácsonyi díszek vannak. 25-én reggel bemondta a hangosbemondó, hogy a parti őrség piros szán közeledését jelezte észak felől. A télapó a medence mellé érkezett, de mivel szeles volt az idõ, letessékelték az aulába. Itt a gyerekeknek ajándékot osztott és természetesen fényképeket lehetett vele készíteni. Sajnos a szánkó és a rénszarvasok útközben láthatatlanná váltak, pedig megnéztem volna Rudit, a piros orrú rénszarvast. 

Az aulában van egy nagy mézeskalács falu is. Nem betlehem, mert az nem lenne PC, hanem mindenbõl egy kicsi. Van benne falusi templom, bárány, rénszarvas és hasonlók. 

Az ünneplés a télapó érkezésével  nagyjából véget is ért. Ebédre ugyan volt pulyka meg christmas pudding, de elég rossz, és a hajó élete ugyanúgy folytatódott, mint előtte. 

Karácsony második napján Melbourne-ben voltunk, ahol megtudtuk milyen az igaz Boxing Day Sale. 26-án ugyanis a boltok nyitva vannak és hatalmas leárazással akarnak megszabadulni a megmaradt készlettől. Körülbelül két üzlet hosszan bírtuk a tülekedést, utána kimenekültünk a tengerpartra.

Esõerdõ

Dorrigo-ban egy heritage hotel-ben aludtunk. A szálloda 1925-ben épült, az akkori vastornácos stílusban, festetlen faajtókkal, csipkefüggönnyel, hatalmas ivó és billiárd szobával. A szálloda nagyon modernnek számított, mert saját vízvezetèke és csatornája volt. Mostanra az egész belsõt modernizálták, de korhû butorokkal és az ivóban semmi sem változott. Nagyon élveztük a megállt idõt.

A Dorrigo nemzeti parkot azért választottuk megálló helyül, hogy szuptrópusi esőerdőben kirándulhassunk. Egy 6,6 km hosszú túrát néztünk ki, két vízeséssel. A turista út végig le volt aszfaltozva, a tábla szerint különben az elsõ eső elmosná. A túra elõször egy kilátóhoz visz, ahonnan az egész völgyet be lehet látni, nagyon szép a panoráma. Utána lemegy az út a völgybe, majd visszatér a hegyoldalban a kiindulóhelyre. A fákat liánok fonják be és mindenki mindenkin élősködik. Ebből egy csöpögős, az zöld minden árnyalatában játszó színkavalkád keletkezik, ez az esőerdő. 

Láttunk vagy háromféle gyíkot. Nagy szerencsénk volt - a vadőr mondta, nem mi - mert találkoztunk egy kék hasú fekete kígyóval, ami ugyan mérges kígyó, de szégyenlős és kevés turistának adatik meg, hogy lássa. Mi nem is igazán küzdöttünk a szerencséért, mégis megtalált. A kígyó kb. öt méterrel előttünk tekergett át a turistaúton. Mire helyreállítottam a  szívverésemet, légzésemet, már a túloldali növényzetben volt, de azért a visszanéző fejét még sikerült lefényképeznem. A jó hír az, hogy holnap hajóra szállunk és Új Zélandban nincsnek mérges állatok.

GPS

A Hertz  kérésre, némi pénz ellenében, az autóval ad egy Neverlost névre hallgató GPS-t. Eddig négyszer kértünk ilyet, kétszer út közben kellett kicserélnünk,  egyszer meg simán visszaadtuk, mert rossz volt. Azért ez nem egy jó arány. Nagyon változatos hibákat produkált. Az első egyszercsak lemerevedett, szerencsére éppen térerős helyen voltunk és az ibéka segítségével könnyen megtalàltuk a legközelebbi Hertz lerakatot. A második útban vissza Darwin felé lepett meg minket azzal, hogy nem töltött és persze így pillanatok alatt lemerült. Szerencsénk volt, hogy ekkor már túl voltunk az út nagy részén és csak a darwini repülőteret kellett megtalálni. A harmadik Brisbane-ben mondta fel a szolgálatot, szép üres képernyõt mutatva. Ez cikkisebb volt, mert Brisbane-ből GPS segítségével sem egyszerű kitalálni. Így megnéztünk néhány kerületet mire kijutottunk a Pacific Highway-re, és megnéztük Golden Coast belsejét is, mert ott cseréltük ki a kütyüt. 

Amikor mûködik, akkor is érdekes lelkülete van. Néha például azt mondja, hogy kanyarodjunk balra, miközben a rajz jobbkanyart mutat. Néha nem találja hol vagyunk, egészen nagy városokban sem. Néha meg azzal foglalkozik, hogy mit csináljunk majd két kilométer múlva, és az, hogy most éppen kanyarodni kellett volna, csak a kanyar után mondja be. 

Tegnap egy hosszú erdei utat köszönhettünk a GPS-nek. Nem nézte ugyanis, hogy országút és harmadrendű út között különbség van, hanem mivel ott is 100-zal lehet menni (elméletben) levitt minket a rövidebb útra. Az út gyönyörű volt, és volt, amikor akár 40-nel is tudtunk menni. Keresztül mentünk két hegyen, hajtű kanyarokkal tőzdelt szerpentinen kanyarogtunk. Az út idõnként makadám útba ment át és néha egysávnyira szűkült. Viszont ritkán jöttek szembe, akkor inkább helyiek, terepjáróval. Gyönyörű alpesi tájakon jártunk, persze csak ha nem néztük meg közelről a fák tipusát. Viszont ahol kinyílt a völgy, marhák legeltek és a háttérben erdő borította hegyek magasodtak. Végül is az autó mindenhol el tudott menni, úgyhogy nem bántuk.

Brisbane

A városban ugyan sokan laknak, de utikönyvbe való nevezetessége nincs. Van néhány régebbi háza, sok kellemes parkja meg egy viszonylag kicsi belvárosa. Autózni eléggé bonyolult benne a sok alul meg felüljáró és az egyirányú utcák miatt. Minden karácsonyi hangulatban ég, a téren hatalmas mű fenyőfa, előtte a Télapó a szarvashúzta szánon. Az utcák tele vannak karácsonyi dekorációval, mégis inkább farsang jellege van az egésznek. Sok kislány jár tülszoknyácskákban, szarvasagancsos hajpánttal. Nagy divat a szabadtéri program meg a postaláda, ahova be lehet dobni a karácsonyi kívánságokat. Rengeteg amatőr kórus lép fel, christmas carol-t énekelnek. De van mindenféle zenész, délelőtt hallottunk egy nagyon jó szakszist, este pedig négy tizenéves játszott fergeteges ír kocsma zenét. Ja, találkoztunk egy acélkenguruval is, művészileg padra szoborva.

Steak

Az állatkerti séta után a Breakfast Creek Hotel felé vettük az utunk. A hotel 1889 óta üzemel és nevezetessége a steak. Az utikönyv szerint Ausztrália legjobb steak-jét lehet itt enni, és ezzel mi is egyet értettünk. A jó steak-nek három titka van. Az egyik a szemen tartott agnus marha, amely legalább 100 napig kukoricát eszik mielõtt levágják. A másik a száraz érlelés. A bélszínt zsírral bevonják, hogy ne érhesse levegõ és hûtõszekrényben tartják egy darabig. A mi húsaink 70, illetve 15 napot töltöttek ott. Ettõl a hús annyira porhanyós lesz, hogy akár nyersen is meg lehetne enni. A harmadik titok a sütés, faszén fölött, úgy, hogy a hús kapjon egy jó kérget, de belül zaftos maradjon.A szakácsok mester munkát végeztek. Mindezt pedig nem egy flancos étteremben, hanem egy sörkertben, ahol odamentünk a pulthoz megrendelni a kaját, és amikor berregett a kütyü, amit adtak, akkor szépen elfuvaroztuk az asztalunkhoz tálcán az elkészült ételcsodát. 

Lone Pine Coala Santcuary

Brisbane-ben van az elsõ és legnagyobb ausztrál koala állatkert, amit természetesen meg kellett nèzni. Nagyon szép helyen van, a folyó mentében egy kis völgyben. A koalák fürtökben csüngnek a fán a ketrecükben. Nagyon helyesek voltak és rengeteget lehetett belõlük fényképezni. Azért örülünk, hogy a termèszetben is láttuk õket. 

Bepótoltuk viszont a kimaradt állatokat. Köszöntünk a wombatnak, bekukucskáltunk a tazmán ördög vackába, találkoztunk erszényben lakó kenguruval és fényképeztünk édesvizi krokodilt. Sòt, még egy úszkáló kacsacsõrû emlõs is volt egy elsötétített akváriumban, nem tudom hogy vették rá, hogy ne aludjon. Meghallgattunk egy elõadást a kígyókról, meg is simogathattunk volna egy pitont, de ettõl eltekintettünk. Rengeteg madár volt, papagájok, kakaduk, vadpulyka és még sokan mások.

Itt a hotel, hol a hotel

Közel öt órás repülõút után megérkeztünk Brisbane-be. Nagyon jól esett újra a civilizáció, például az, hogy akár szandálban és rövidnadrágban is lehetett közlekedni, nem akart senki megenni. A hõmèrséklet is a barátságos harminc fok közelében tartózkodott. Gyorsan kocsit béreltünk és elindultunk a szálloda felé. Eredetileg úgy gondoltuk, hogy a városban nem lesz kocsink, így igyekeztünk a közepében szállodát találni. Sikerült! Az autóval körülbelül ötször kerültük meg a belváros szívét, mert a GPS mindenáron a sétáló utcába akart minket küldeni. Ráadásul az egyirányú utcákkal sem volt mindig tisztában, úgyhogy rendesen tanítgattuk magyarul. Az elsò órányi körözés után felhívtuk a szállodát. Kiderült, hogy a bevásárló utca egy pici része ún. Shared street, vagyis az autók és a gyalogosok egyaránt használják. Csak a szembe áramló karácsonyi bevásárló tömeggel kellett megküzdeni és máris ott voltunk. Na nem a szállodánál, hanem egy sikátornak sem látszó oldalágnál, ahova bátran bementünk és aminek a közepén tényleg ott volt a hotelgarázs bejárata. A szobánk a bevásárló utcára néz és nagyon élvezzük az utcai programokat, zenészeket, és az egész felhajtást.

Forró Kakadu

A Kakadu a legelhagyatottabb helyen lévõ nemzeti park az általunk meglátogatottak közül. Maga a park is hatalmas, 150 km-t jöttünk a parkon belül a szállásig. Közben bementünk egy földútra, amit csak 4WD jármûveknek szabadott használni, de a mienk egy Nissan terepjáró, úgyhogy semmi gond. Ahogy egyre beljebb mentünk az erdõbe, egyre jobban elgyávultunk a várható veszedelmektõl, így végülis a gyalogtúra elmaradt.

Másnap hajnalban az Aligátor folyón voltunk krokodilt és madarakat nézni. Érdemes colt korán kelni, mert még nem volt annyira meleg (hûvös 33 fok) és még sok minden mozgott. Sok korodilt láttunk, volt amelyik a vîz alatt kuksolt, volt aki a fészkét õrizte, volt amelyik lustán úszott a folyóban. Számtalan madarat is láttunk, sasokat, libákat, jézus madarat, kormorán félét, ibiszt és még másokat, amiknek a nevét nem jegyeztem meg. Sõt, még vadlovakkal is találkoztunk. A folyó partját részben éjjeli tavirózsák, részben lótuszok szegélyezték. A fák közül az édesvizi mangrove és a paperback tree volt a legjellemzõbb. Nagyon nagy élmény volt a lápvilág életébe bepillantani.

A csónakázás után elhatároztuk, hogy lesz, ami lesz, megnézzük a sziklarajzokat. A túra azért kívánt sziklaszilárd elhatározást, mert árnyékban is 40 fok volt. Az 1,2 km- es túra alatt megittunk két liter vizet. A Nourlangie rajzok egy része 20 e zer éves, a modern darabokat pedig egy évezrede álmodta kõre a mûvész. Utána még a kilátópontra is felmásztunk, ahonnan jól látszott a rajzokat rejtõ hegyoldal. Azután pedig megtoldottuk a sétát még két kilométerrel egy másik ösvényen, ami szintén egy kilátóponthoz vezetett. Ember mėg nem örült úgy szállodai szobának, mint mi, amikor kora délután haza értünk és a légkondit bekapcsolva találtuk.

Katherine Gorge

A Katherine (Nimiluk) kanyon mintegy masél milliárd évvel ezelõtt keletkezett. Ilyen öreg kõzet sehol nincs a felszínen Európában, és mi még sosem láttunk semmit ami hasonlóan öreg lett volna. A Földön a legöregebb felszini kõzet szintén itt, Ausztráliában található, a korát 2,5-3,5 milliárd évre becsülik, úgyhogy a mi kanyonunk már matuzsálemnek minõsül még az itteni skála szerint is. 

A két órás csónak túra két kanyont látogat meg a meglévõ 13-ból. A kanyonok között szárazföldön kell átsétálni, mert sz áraz évszakban nem összefüggõ a vízfelület, esõs évszakban viszont nem hajózható. Nekünk nagy szerencsénk, hogy az esõs évszak idén két hetet késett. 

Az elsõ kanyon nem túlzottan szûk, inkább töredezett sziklák között vezet a viziút. Állítólag sok édesvizi krokodil élmitt, de mi nem láttuk õket, csak a nyomaikat. A költõhelynél jól látszottak a vízbe csúszó farok nyomok és a mancs nyomok is. Néha, magas vízállás esetén sósvizi krokodilok is eljutnak ide, ellenük úgy védekeznek, hogy pici piros labdát lógatnak a vízbe erõs kötélen. Valamiért ez nagyon ingerli òket (de csak a sósvizieket) és azonnal megtámadják. A ranger észleli a harapásnyomokat a labdán és megkezdõdik a helikopteres hajtóvadászat, aminek a vége az, hogy a krokodilt visszaviszik oda, ahonnan jött.

A kanyonban sokan eveztek és néhányan fürödtek is. A végén kiszálltunk a hajóból és pár száz méterrel odébb beszálltunk egy másik ugyanolyanba. Ez a kanyon már függõleges falú, szûk hely volt, úgy, ahogy kell. Néhol sziklabarlangok tarkították, ahol madarak fészkeltek. Annyi a hal a folyóban, hogy szabadszemmel, csónakból is rengeteg fajtát tudott a vezetõ mutatni. Nagyon szép idõnk is volt, kellemes 35 fok.

ESÕ

Katherine nemzeti park

Katherine nemzeti park a kanyonjáról híres. A Katherine folyo 13 vizeséssel vágta át magát az üledékes kõzeten. A kanyomban lehet kenuzni vagy motorcsónakkal nézelõdni. Meg természetesen kirándulni. Mi elõször az utóbbit választottuk, mert nem gyûlt össze elég jelentkezõ a hajózásra. Majd holnap. A kirándulás nem volt nagyon hosszú, 5,6 km. a szint sem volt különös, egy kis emelkedõ itt, egy kis lejtõ amott. A túra kihívását az idõjárás jelentette. Reggel majdnem hûvös volt, 31 fok. A tûrista út elején rögtön tábla bíztatott, hogy a kanyon tetején általában tíz fokkal több van, mint a parkolóban. A hír igaznak bizonyult. 

További tábláról megtudhattuk, hogy a nemzeti parkban édesvizi krokodilok élnek, de nem harapnak, ha nem ingereljük õket. Sõt, a ranger egyenesen oda nyilatkozott, hogy jó ha mellettem a tóban édesvizi krokodilok úszkálnak, mert az azt jelenti, hogy nincs jelen sósvizi krokodil, ami agresszív és elõszeretettel támad emberre. Pókok, kígyók természetesen itt is vannak. A túra célja egy kilátóvolt, ahonnan benézhettünk a kanyonba, ahol remélhetõleg csónakáznunk is sikerül majd.

Láttunk egy pitont az információs központban üveg mögött, egy másikat pedig egy barlangmál a sziklamélyedésben pihenni. Ott nem volt üveg köztünk, de nem kell izgulni, ez csak kisebb piton és a denevéreket szereti. 

A Cutta Cutta barlangban, amit délután meglátogattunk voltak kígyóbõrök is, a kígyók szerettek a barlangban vedleni. Maga a barlang picike, de 350 millió éves, a köve meg ötszázmillió. Ez a földtörténet legeleje. A barlangban láttunk megkövesedett agyagtellért, természetesen cseppköveket, és mészkõ kristályokat, amitõl a kõ gyönyörûen csillogott. Mi voltunk az egyetlen látogató, így megnézhettük a kígyóbõröket, a tücsök bábokat és megkóstoltuk a sivatagi szilvát is. 

Road train

A road train szó szerinti fordításban közúti szerelvényt jelent, a gyakorlatban pedig egy olyan kamiont, ami 3-4 utánfutót húz maga után. Ma például láttunk egyet, ami egy több szobás mobil házat szállított, lépcsõházzal. 

A Road train elõnye, hogy gazdaságos, hátránya, hogy ,megelõzhetetlen. Ezt a kormány úgy igyekszik kiküszöbölni, hogy a sivatagot átszelõ úton 5-10 kilométerenként hosszú elõzõ sávot épített. Emellett egyéb érdekes útttárgyak is vannak a számukra, például a lassító. Ez a lejtò alján, az út mellett elhelyezett kavicságy, ami erõsen emelkedik, és az a szerepe, hogy a túlzottan felgyorsult és lefékezhetetlenné vált teherautót megállítsa. A másik érdekesség a visszaforduló. Tudniillik egy ilyen dög nagy állat nem tud az úton megfordulni, így ha rossz fele indult, akkor esetleg több száz kilométert is mehetne a pusztában, mire mellékútra, vagybfordulásra alkalmas helyet talál (ha jól emlékszem valamelyik fordítónál azt olvastam, hogy 172 m az átmérõje). A fordító ennek megfelelõen egy kerek útpálya a keresztezõdés után, ahol az eltévedt road train megfordul. 

A wikipédia szerint elõször a krími háborúban alkalmaztak több pótkocsis szerelvényt. Az  ausztrál Outback nem jöhetett volna létre ezek nélkül. A kormány a negyvenes években csrélte le az afgán teve karavánokat road train flottára. 

Lichtfield National Park

A nemzeti park egy esõerdõs területen fekszik. Bejárata nincs, ennyire még nincs felfedezve. Kezdtünk örülni, hogy kisautó helyett egy Nissan terepjárót kaptunk. Az úton több olyan rész volt, ami esõzés után víz alá kerül, jó, hogy még csak az esõs évszak elején járunk.

Elòször a termeszhangya várost látogattuk meg. Több száz hangyaboly van egymás közelében, és némelyik magasabb két méternél. Táblák magyarázzák a termeszek életét és az út fapallókon vezet. Nem bánjuk.

A Bulley Rockhole és a Florence falls már a park fõ nevezetességei közé tartoznak. Eløbbi egy lépcsõs vízeséses patak, aminek a bugyraiban fürödni lehet, utóbbi két, magas sziklaperemrõl lezúduló vízesés, ami alul természetes tavat alkot. Az is természetes, hogy mindkettõt kipróbáltam. A következõ látnivaló a Tollner falls, ami sokkal kisebb vízhozamú viszont egy kanyont ásott ki magának. Nem lehet fürödni benne, mert egy ritka piton fajta és egy még ritkább kenguru fajta élõhelye. Helyette egy kisebb kirándulást tettünk a páfrányerdõben ( a faj a dinoszauruszokkal egyidõs) és femásztunk a kanyon sziklaperemére (szigorúan a túrista úton maradva). 

A legnagyobb attrakció a Wangi falls, ahol a vízesés is hatalmas, a hozzá tartozó tó is, egyetlen hátránya, hogy mind az édesvizi, mind a sósvizi krokodilok látogatják néha. A tábla azonban megnyugtatott, hogy csapdákat állítottak nekik és ha mégis találkozunk eggyel, akkor szóljunk, összeszedik. Mivel mások is úszkáltak a vízben én sem hagytam ki a csodálatos élményt. A hely még arról is nevezetes, hogy végre sikerült repülõ rókát (ami egy denevér) és rosenberg gyíkot látnunk. Így most már tényleg csak a kacsacsõrû emlõs hiányzik a gyûjteménybõl. Gondoltuk a következõ helyen megállunk ebédelni, a tábla már kilométerek óta hitegetett minket a kés-villa jelével. A jó hír, hogy a vendéglõ már épül és ott jártunkkor is dolgoztak rajta. További jó hír, hogy az egészségtelen ebéd helyett almát ettünk és elindultunk haza. A legjobb hír, hogy ilyetén módon kb. fél órával a trópusi zápor elòtt értünk haza. Az esõ olyan hangosan dobolt a tetõn, hogy kiabálva sem hallottuk egymás szavát. Viszont kellemesen lehûtötte a verandàt.

A hely, ahol lakunk

Az elsõ benyomás: Úristen, egy hippi tanya! Második benyomás: buddhista szntély, amit egy kivénhedt hippi vezet. Harmadi benyomás: lehet, hogy csak természetimádó szent õrült. Mindenesetre beköltöztünk. 

A kerti ház egyik szobáját kaptuk, és egyenlõre magunk vagyunk, reméljük így marad. A ház egy hatalmas szúnyoghálóval ellátott fedett verandával kezdõdik, ami egyben konyha és étkezõ. Mi ehhez még hozzátettük a dolgozó (számítógépezõ) szoba funkciót. A hálószobában hatalmas fából faragott ágy van, amibõl komoly erõfeszítés kimászni. A konyhában eddig egy botsáskával, egy gyíkkal, egy nagyobbacska pókkal és egy azonosítatlan, de jó nagy bogárral találkoztunk. Mindenkit életben hagytunk, mert a net nem írta, hogy a látogaóink mérgesek lennének. A falak természetesen itt is ki vannak festve, a mosogató fölött víz, virágok, pillangó, a másik falon fa, bagoly, pók és kígyó. A tulajdonosnak van egy nyuszi kertje, ahol legalább ötféle nyúlvariáció él (megkapták a salátánk külsõ leveleit, és sokkal jobban szerették, mint a banán levelet) kis elkerített kertrészekben. A lepkeházban van néhány tényleg hatalmas és színpompás lepke. Kaptunk egy nagy zseblámpát is, hogy éjszaka rá ne lépjünk a békákra, akik nem bántanak, csak ne tapogassuk òket, mert a bõrük mérges. Természetesen kígyó is elõfordulhat, de az nem gond, csak nézzünk a lábunk alá. 

A kertben terem okra, csillaggyümölcs és egyebek, amikrõl nem tudom, hogy micsodák, de ehetõnek látszanak.

A felfedezõk útja

Az út Yullara-tól Alice Springsig majd ötszáz kilométer és része a kontinenst és a sivatagot hosszában átszelõ Explorers Way -nek. A buszút során rengeteget megtudtunk a sivatagról és az itt élõlrõl. Ahányszor valami érdekesség került elénk, a buszvezetõ mesélni kezdett. Megtudtuk, hogy a sivatagban szikes tavak vannak, a táblahegy, amit látunk kétszer akkora, mint Uluru és átszeltünk vagy három kiszátadt folyót. Megmutatta a Coolibah fát, az abo faluhoz vezetõ földutat. A falu azon kevesek közé tartozik, ahova el lehet menni elõzetes engedély kérés nélkül. Megtudtuk, hogy az abo szállodás, ahol korábban meg szoktak állni, miért csukott be. Láttuk a legkisebb tehenészetet az államban, ami 650 négyzetmérföld területet foglal el. elmentünk egy flying doctor leszállóhely, egy kém mûhold figyelõnállomás, és egy börtön mellett. Volt összesen vagy két elágazás az úton. Félúton buszt cseréltünk a semmi közepén. Két busz találkozott, és szétszortírozták az utasokat. Aki Alice Springbe akart menni az az egyikre szállt, aki a Kings Canyonba, a másikra. Vetettünk egy pillantást a Gant elsõ mozdonyára, néhány özönvíz elõtti jármûre és mezõgazdasági gépekre. Hallottuk az optikai kábel lefektetésének történetét és láttuk az eredményét. Megálltunk egy sivatagi Shellkútnál, ahova egyedül biztos nem mernénk bemenni, viszont volt egy fészer nagyságû hangyászsün szobruk és néhány emujuk. 

Mindez a tök lapos sivatagban történt, ahol ember nem lakik, és elméletileg nincs is semmi érdekes. 

Este Alice Springsben betévedtünk egy sportvendéglõbe, ahol Finke rally relíkviákkal volt minden tele és piszok jó kaját adtak. Hiába, azért jó ez a kietlen ausztrál outback vidék

Az Uluru szent hegye

Reggel korán keltünk, hogy busszal elérjük anranger vezett túrát az Uluru lábánál. A Mala sétát tettük meg, amely mintegy két kilométeres és egy víznyerõ helyhez vezet. Útközben meghallgattuk a vonatkozo manui mondákat, megismerkedtünk a helyi ehetõ növényekkel, az állatokkal és a hegy geológiájával. 

Az Uluru egy sziklatömb, amibõl kb. 300 méter látszik ki a föld felett, de lefelé még hat kilométeren át tart a felszín alatt. Homokkõbõl van, ami egy adott geológiai pillanatban derékszögben elbillent, innen a nagy mélység. A kõnek nagy a vastartalma, ami az idõszakos csapadék hatására korrodál, innen a vörös szín. Másszóval a homokkõ hegy rozsdásodik.

A fejreállás miatt az eredetileg vízszintes kõzetsíkok függõlegesek lettek, a víz pedig a rétegek között zúdul le egy-egy kiadósabb esõ után. A víz útját fekete csík jelzi, egy alga, ami megéled, amikor van víz. A hegy aljában és oldalában rengeteg luk, barlangmélyedés van, de egyik sem megy mélyre. Arra mindenképpen alkalmas volt, hogy itt tanítsák a fiúgyermekeket és itt legyen a felnõtté avatás szertartása. Láttunk a  barlang falára rajzolt magyarázó jeleket és tûzhelynyomokat. A növények közül talán a legérdekesebb a sivatagi füge, ami a régebbi trópusi éghajlat korából maradt itt, itt is csak a vízforrás közelében. A többiek mindenféle kérgek, bogyók, amik picik és tüskések, hogy nehéz legyen õket összeszedni, de hatalmas a tápértékük. A helyi állatvilág vagy kihalt, vagy mérges és leginkább kígyókból, pókokból és kisrágcsálókból áll. 

Megtapogattuk a legfontosabb használati eszközöket, az asszonyoknakmegy gyûjtõ edény, a férfiaknak egy  multiszerszám, ami kés, ásó, hajítófa és ragasztóanyag tartó is  egyben. 

A séta után folytattukmutunkat a kulturális központba a hegy lábanmentén. Két kilométer volt csak a séta, de jócskán megizzadtunk a nagy melegben. 

A csend hangjai

Ulurut már a repülõgéprõl látni lehet, nagy vörös kavics a zöldes-szürkés-vöröses félsivatagi  környezetben. A repülõtér akkora, hogy a géptõl zebrán áthaladva sétáltunk el a csomagokhoz, majd a kijárathoz.

A szállásunk félóra buszútnyival odébb volt, félúton az Uluru hegye felé. A szállás nem hazudtolta meg a nevét (Outback Pioneer Lodge), volt benne valami a régi idõk egyszerûségébõl. Bekaptunk egy hamburgert a söntésben és elmentünk hûlni a szobába. Az igazi meleg ide a jövõ héten jön majd, most csak 36 fokmvolt a maximum. Viszont délutánra a meleg áradt a talajból, kövekbõl, mindenbõl. 

Estére befizettünk egy különleges vacsorára, naplementével, csillagokkal a homokdüne tetején. A naplemente nemnvolt annyira gyönyörû, mint lehetett volna, mert a nap felhõfátyol mögött ment le, és így elmulasztotta vörös-arany fénybe vonni a sziklákat. A hegy, azért így is impresszív volt. Pezsgõvel fogadtak minket, majd egy helyi mûvész kiégetett faágnak tûnõ helyi hangszeren játszott népzenét. A hanszer zsongott ha fújták és a hangja asszerint változott, a mûvész merre húzogatta rajta kívülrõl a kezét. A kilátópontról mind az Uluru, mind a Kata Tjuta hegyét látni lehetett. Vacsorára korokodil cézár, kenguru sült és baramundi volt. Mikor már sötét volt és mi is mindent megetettünk, leoltották az összes lámpát és elõször a csend hangjait majd egy csillagász elõadását élveztük. Hihetetlenül csillagos tud lenni az ég, ha nincsenek a közelben lámpák. Láttunk néhány általunk is ismert csillagképet (pl. Orion), természetesen fejjel lefelé. Láttunk csak a déli féltekén láthatókat, sõt a Vénuszt, a Szíriuszt és a Magellán ködöt is. A csillagász távcsövébe is belekukucskáltunk, így a négy Galilei hold is megvolt. 

Másfél óra

Idõzóna

Leszálláshoz készülõdtünk Uluru repülõterén, amikor a pilóta azt mondta, hogy a helyi idõ másfél órával van elõrébb, mint Melbourne-ban. Ez abból adódik, hogy van egy félórás idõzónájuk és nem álltak rá a nyári idõszámításra. Dél-Ausztrália például ráállt, így Adelaide-ben Uluruhoz képest egy órával több az idõ, Melbourne-höz képest félórával kevesebb. Most egy darabig maradunk az északi idõzónában, hiszen Uluru után legközelebb Darwinba megyünk.

Salátás kenguru

A kép még a Kenguru Szigeten készült, amikor egy kenguru is meglátogatott minket a szállodában, de csak most került fel a netre.

Melbourne belvárosa

A város közepe a Federation Square. Ez egyébként az elsò tér, amit square-nek hívnak, minden más a place névre hallgat, ami régies, de kedves. A téren van vasút állomás (itt is csereszabatos a vonat és a villamos), turista információ (ahol a sétaútvonalaink tervét beszereztük), és mindenféle kulturális intézmények. Mellette van két templom is, és a parlament sincs messze. A belváros a modern épületek és viktoriánus házak kedves egyvelege. A parkokban hosszú sorok állnak a mikulás-város kapujánál, természetesen van mikulás posta láda is, ahova a kívánágokat lehet bedobni. Hasonlóan nagy és türelmes sor áll azért, hogy a Meyer áruház kirakatainak mozgó csodavilágát megnézhesse. A felnõttek egy vízesés falra rakhatjákmfel üzeneteiket falevélbõl kirakva. Szóval tombol a karácsony. Az utcák, a boltok, a kávézók tömve vannak, de mindenki jól elfér. Minden márka megtalálható, de minden nagyon drága. Ez nagy szerencse, mert a bõröndjeinkbe már úgysem fér semmi. 

Nagyon sokféle és finom ennivalót lehet kapni, úgy lépten-nyomon. A kávéjuk is megüti a mértéket, aminek következtében gyakran dehidratálunk (t.i. a kávé dehidratáló hatású). Ebbõl viszont egyenesen következik, hogy igyekszünk sokat inni, ami meg ebbõl következik egyenesen, azt mindenki találja ki maga. A város dícséretére szóljon, hogy eddig még soha nem állított megoldhatatlan feladat elé.

A délutánt sétával töltöttük, részben a folyóparton (Yarra folyó) részben a Botanikus  kertben. A parkok, kertek itt igazi élmény, minden virágzik és minden csodálatosan karban van tartva. A fûre lépni egyáltalán nem tilos, sõt rengeteg család piknikezett a zöld közepén. 

Kengurutól városig

A harmadik napon a Kenguru szigeten megnéztük a fókákat, akik nem voltak otthon. A Sea Lions Bay állítólag mintegy ötszáz oroszlánfóka lakóhelye, ebbõl talán ha ötven volt a parton, amikor levizitáltunk náluk. Az öregek, meg a gyerekek. Azért érdekes volt, és külön szerettük a kiírást, hogy fapallókra épített magasútról nézhetjük az öblöt, ahol a fókákon kívül vagy száz tigriskígyó is él. Meg egy szilás cet csontváza. 

A következõ nap nagyrészt utazással telt. Visszatértünk a szárazföldre és jó hétszáz km út vártvránk. Ballaratban aludtunk, amely aranyásó központ volt kétszáz éve. Ennek megfelelõen sok szép, gazdagon diszített épülete van, meg egy kedves palacsintázója. Odafelé váratlan élményben volt részünk. Az út egyenesen nekivitt a Murray folyónak. Pármperc múlva érkezett egy dróton rángatott komp, ami átvitt a túloldalra, nem kért pénzt és nem szólt egy szót sem, csak intett, hogy menjünk.

Melbourne-rõl az elsõ benyomásunk az volt, hogy kaotikus a közlekedése, ráadásul a gps sem mindig találta a mûholdat, így érdekes módon közlekedtünk. A mûszaki hiba azért nem okozott nagyobb fennakadást, mert a forgalom így is, úgy is állt. A szállodánk nagyon szuper és jó helyen van. A bérelt autót is sikerült visszaadni, pedig az ár miatt reklamálnunk kellett. Senki nem csinált belõle nagy ügyet, mi megmutattuk az internetes foglalás alacsonyabb árát, az alkalmazott telefonált kettòt és már el is volt intézve, pedig nem akkor és nem oda vittük vissza az autót, ahova eredetileg terveztük. Közben mindenki tréfálkozott és kedvesen beszélgetett velünk. Harmadik élményünk a taxi vadászat volt. Ez körülbelül akkora kalad itt, mint NY-ban esõ idején. Vagyis reménytelen. Ránk fél óra után mosolygott a szerencse, egy ember pont ott akart kiszállni, ahol mi taxit próbáltunk fogni. Így azután alig háromnegyed órát késtünk a barátainktól, akikkel nagyon kellemes estét töltöttünk.

Koalák és kenguruk

A rengeteg állatfényképet csináltunk, most csak a kedvenceim közül teszek ide néhányat.

Ez a koala volt olyan kedves és az egyik alsó ágon aludt, hogy közelrõl is jól le lehessen fényképezni.

Õ egy wallaby, aki meglátogatott minket a szállodában.

Így néz ki egy ébren lévõ koala, éjjel, zuhogó esõben, kézi reflektorral megvilágítva.

Õ a hangyászsün, aki éppen átkelt az országúton.

Végül, de nem utolsó sorban, egy rendes kenguru.

Sziklák

A Kenguru sziget nemcsak az állatvilágáról, hanem a sziklaformációiról is híres. Délelõtt meglátogattuk a világító torony közelében lévõ admirális hidat (Admirals Arch). A sziklahíd úgy keletkezett, hogy fölül van a mészkõ, középen a homokkõ, alul a gránit. A homokkõ egy idõ után már nincs középen, mert kimosta a tenger. A mészkõ pedig szépen lassan oldódik, és csodálatos csipkeformákat alkot a sziklahíd belsõ peremén. Ha már nem bírja tovább, egyszer majd leszakad és akkor kis sziget lesz belõle a nagy sziget csúcsánál. Most mindenesetre a kòcsipkés híd állapotban van a szikla és lélegzetelállító látvány. Amúgy maga a tenger is, ahogyan hatalmas hullámok érkeznek és olyan habos tajtékkal csapódnak a sziklának, hogy a tegerhab darabkák száz méterre is elrepülnek. 

A másik sziklacsoportot egyszerûen csak Figyelemre méltó Szikláknak (Remarkable Rocks) hívják. A név angolos alábecslése a dolgoknak. A sziklák gránitból vannak, és mint a sajtot, úgy ette ki némelyiket a víz. Másokból egy félkör hiányzik, van ahol pedig fölül maradt meg egy fél híd. Az egész nyugodtan elmehetne modern szoborkiállításnak, méghozzá nívós kiállításnak. Egyébként ez már korábban is feltûnt, hogy az ember a természetben elõforduló formákat tartja a legszebbnek. A Sydney operaháznál is akkor értek el a tervezõk sikert, amikor egy gömbszeletet keztek el felvagdosni ahelyett, hogy különféle vitorlaalakokban gondolkodtak volna. Persze minden vitorla más magasságú, de az egységét az adja meg, hogy ugyanannak a gömbszeletnek a részei. Szóval, a sziklák tényleg figyelemre méltóak voltak. 

Délután a nemzeti parkban kirándultunk, nagyon szép volt, de azért az nem tett jót a közérzetünknek, hogy odafele az úton láttunk egy tigris kígyót szétlapítva. Élõvel végülis nem találkoztunk. Ja, és majdnem elfelejtettem a tegnapi hangya élményt. Békésen autóztunk, amikor megláttunk egy rakás fekete hattyút. Megálltunk az út szélén és éppen csak kiléptem az autóból fényképezni. Mire visszaléptem már térdem környékén masírozott a nadrágszáramban egy regiment nagy, vörös fenekû hangya. Kicsit visítottam, de közben nagyon hatékonyan ugráltam, csapkodtam, stb. A hangyákat végül a kocsiból is sikerült néhány próbálkozás után kilakoltatni. Szerencsére nem voltak mérgesek, de tanulságos volt az eset.

Találkoztunk még két koalával, az egyik a parkoló egyik eukaliptusz fáján aludta az igazak álmát, a másik a Koala Sétányon lakott (Coala Walk) magasföldszinten, kíválóan fényképezhetõ magasságban.

Kenguru sziget

Osztriga és rák

Miként a neve is mutatja, erszényes paradicsom. Mintegy 250e különféle kenguru, és majdnem egymillió wallaby (a szótár szerint nyúlkenguru) lakhelye. Vannak még koala macik is szép számmal továbbá hangyász sün, oposszum, varánuszgyík és legalább kettõ Ausztrália leghalálosabb mérgeskígyóiból. A sziget háromnegyed órányi komp útra található nagyjából Adelaide-del szemben. Az adeilaide-i sikeres borkutatások után Victor Harborban aludtunk és a reggeli komppal átkeltünk a szigetre. A sziget nem pici, hanem nagy, hosszában 160km, széltében kb. 60km. A nemzeti parkok természetesen a távolabbi végében vannak. 

Mire átkeltünk, megmásztuk a Prospect Hill kilátóját megèheztûnk, betértünk hát az osztriga farmra ebédelni. A farm leginkább termesztéssel foglalkozik. Helyben lehet enni herkentyûket, az út szélére ki van rakva két söntés pad, ennyi a vendéglõ. Az osztriga viszont tényleg friss, és az édesvizi homár (barron) is ehetõs. Köret már nem jár hozzá, mert annyira nincsenek felszerelve, hogy grillezésnél komolyabb dolgot is tudjanak csinálni. Mindenesetre a nomád körülmények osztrigával egészen jól elviselhetõk. 

A szállásunk nagyon szép (és nagyon drága) az idõ viszont kellemesen áprilisi, bizony a pulóver fölé szelesebb helyeken elkel a kabát is. Délután cseppkõ barlangot néztünk, egy lelkes önkéntes barlangász lány bemutatásában. Minden kõvel tegezõ viszonyban volt, legutóbb az egyiknél napokat töltött azzal, hogy a csepegés gyorsaságát mérje. Nagyon lelkes volt, és látszólag cseppet sem zavarta, hogy a barlangot körülbelül egy méter per év sebességgel fedezik fel és térképezik fel. A hely iránti lekesedés estére is kitartott bennünk, így befizettünk egy nocturne-re, vagyis egy éjszakai állatmegfigyelésre. Csak négyen voltunk, így sokat láttunk. Körülbelül egy tucatnyi koalával találkoztunk méghozzá némelyikkel a földön, mozgás közben, ezutóbbi azért különleges, mert egy koala átlag hat órát van naponta ébren. Láttunk koala mamát koalagyerekkel, és tanúi voltunk egy koala násznak is. Az udvarló koala rondán röfög. Közben nyakunkba zúdult egy hideg trópusi zápor, de ennyit bõven megértek a koalák. Láttunk kengurut is ezerszám, naplemente a kedvenc legelõ órájuk, amikor is mindenki megjelenik egy kis közös legelészésre, miegymásra. Leglább három különféle kengurut láttunk. Találkoztunk egy hangyász sünnel is, és egy villanásnyi idõre egy oposszummal. 

Borkutatás

Coonawara borvidéken megnéztük a Wynns pincészetet (kívülrõl, mert a kírás ellenére zárva volt.

Ezután intenzív borkutatába kezdtünk az Adelaide-i egyetem bor intézetében.

Elvégeztünk egy gyorskortyintó tanfolyamot (legalábbis én a család képviseletében, mert péter vezetett).

Ezeket a borokat a tanszéki szakértõvel való konzultáció után megvettük.

Ezeket pedig nem (pedig a Penfold Grange le volt árazva 495AUD-re!)

Langton wine classification