Utolsó kirándulás Wanakába

Eljött az utolsó kirándulás napja. Az időjárás kegyes volt, szépen sütött a nap. Elindultunk Wanaka felé, ami egy városka két tóval odébb. Először egy történelmi hídnál akadtunk el, amit ma bungy jumpingra használnak. nagyon bátrak voltunk, megnéztünk egy ugrást, azután elégedetten tovább autóztunk. Menet közben megálltunk Cromwellben, fõleg azért, mert az őstermelõ frissen szüretelt cseresznyét és sárgabarackot árult. Van abban valami fejedelmi érzés, amikor az ember januárban cseresznyét eszik számolatlanul. 

Wanaka sokkal kisebb, mint Queenstown, pedig az sem nagy. Egy gyönyörű tó partján terül el, ahol a tó másik oldala már a Mt. Aspiring nemzeti park. Eredetileg szerettünk volna kicsit beljebb menni a nemzeti parkba, de ehhez még vagy két órát kellett volna vezetni, ezért inkább kerestünk egy kilátó pontot, ahonnan látható a park névadó csúcsa. 

Előtte azonban alaposan megkóstoltunk egy díjnyertes fagylaltot Wanakában és kiélveztük a helyi bicikli verseny miatti nyüzsgést. A kinézett kilátó helyet ügyesen megtaláltuk. gondoltuk teszünk egy egy órás sétát egy másik kilátó pontig, de a turista út víz alatt volt, így csak a tó partjáról gyönyörködtünk a havas csúcsban. Ritka szerencse, hogy egyáltalán láthattuk. 

Haza felé a Cromwell range síterületen mentünk keresztül. Hatalmas panorámák nyíltak minden kanyarnál, részben a magas hegyek, részben Queenstown felé. Mire leereszkedtünk, haza is értünk.

Forgatási színhelyek

Elhatároztuk, hogy felkeresünk a környéken néhány a Gyűrük Ura néhány forgatási helyszínét. Az első a térképen közelinek tűnő Skipper kanyon volt, itt győzte le Arwen a Nazgult. Gyanút kellett volna fognunk, amikor a tábla a földúton azt jelezte, hogy ide nem érvényes a bérelt autók biztosítása, de egy helyi azt mondta, hogy jól járható az út. Az út konkrétan poros, köves földutat jelent, a szikla szélén, korlát nélkül, rengeteg kanyarral. Mintegy hat km hosszan autóztunk, amelyet kicsit több, mint fél óra alatt tettünk meg, és nagyon büszkék voltunk rá, hogy épségben megérkeztünk az aljára, sőt épségben vissza is jöttünk. A kilátás lélegzetelállító volt, különleges szikla formációk, a mélyben dübörgő folyó. Az eső hol esett, hol meg nem, de inkább napsütéses idő volt. Három járművel találkoztunk útközben, a raftingosokat meg a cuccaikat vitték. Utólag sem tudom teljesen rekonstruálni, hogy hogyan sikerült elférnünk egymás mellett. Mindenképpen nagy élmény volt.

A másik helyszín félúton van Queenstown és Glenorchy között a tó partján, ez a Twelve Mile Delta campsite (a 12 mérföldes patak deltája), ahol Frodóék a Gondor és Harad harcosai közötti csatát nézik. Az odavezetõ út lényegében országút, de nem lehet rajta gyorsan menni, mert két lépésenként meg kell állni fényképezni.

Elmentünk még egy Paradise nevezetű helyre, a Mt. Aspiring nemzeti park tövébe, ahol Gandalf találkozott Isengard-dal. Ha haza érünk elsõ dolgunk lesz megnézni a filmet. Mire haza értünk, ömlött az eső, most pedig, egy vacsorányi idõvel később csodálatos a naplemente.

Queenstown

Queenstown Otago megyében található, Újzéland déli szigetén. Mintegy 15 ezren lakják. A Wakatipu tó partján van, és kétezres csúcsok határolják, például a Cecil peak és az Arthut peak. Véletlenül találtak egy akkora lukat a hegyek között, ahol némi ügyeskedéssel be tud repülni egy nagyobb repülőgép, ezért lett a város jelentős, ellentétben a tó végében lévõ nèhány száz fős Glenorchy vagy a talán ezres lélekszámot is elérő Kingstonnal.

Queenstown-ban mindent lehet csinálni, ami az adrenalint növeli. A helyi hegyre felkapaszkodó lanovka végállomásánál bungy jumping van, a folyók pedig fekete rafting pályák. Aki nem akar maga nekivágni, annak ajánlják a jettúrákat, ahol a motorcsónak megpördül a tengelye körül, és egyáltalán mindent megtesz azért, hogy nadrág ne maradjon szárazon. Télen hatalmas a síélet, nyáron a kirándulás minden szinten és mennyiségben. Van a walking (séta) ez megfelel egy kiadósabb otthoni kirándulásnak, a track (ösvény) itt már kell erõnlét és akadnak sziklák, patakátkelések is, valamint a route (út), ahova már alpesi tájon való jártasság szükséges. Minden útvonal gyönyörűen ki van táblázva, de kilométer helyett az időt szokták megadni. Nekünk jól ki kell lépni, hogy a szintidőt teljesíteni tudjuk.

A város eléggé szétterül, minden völgyben és hegyfokon akad néhány ház. Van a közepénél egy a tóba benyúló keskeny félsziget, ahol csodálatos parkot létesítettek, vörösfenyőkkel és rózsákkal. A kávézóban valamelyik király is megfordult. Ja, meg mi is. 

A lanovkával, itt gondolának nevezik, felmentünk a Bob's peak 500 m magas tetejére. Természetesen a Skyline gondolához tartozik étterem, bobpálya, quad és túrabicikli pálya, meg a bungy jumping. Innen felfele elindul egy sétaút meg két komolyabb túraút. Az egyiket, a Mt. Lomont nyeregig követtem, ami kb. 1000 m magasan van és csodálatos kilátás nyílik róla. Az ösvény mellett van a siklóernyõsök leugró pontja is, nagyon látványos, de széduülòsöknek nem való. A városkában leginkább túra és sportfelszerellési boltok és mindenféle tevékenység szervezõk vannak. A kikötõben van még egy jópofa gõzhajó is, amivel már vagy száz éve lehet a tavon kirándulni.

Pici szépséghibája a helynek, hogy az időjárás nem megbízható. Eső mindig van bőven, akár verőfényes napsütésben is képes esni, és tízpercenként változik a helyzet. Nem is foglalkozik vele senki, ítéletidőben is megy mindenki kirándulni, ha meg tényleg komolyra fordul a helyzet, akkor az utat lezárják és mindenkit gondosan kimentenek róla.

Ha pedig szerencsénk van, akkor ilyen a naplemente a szobánk ablakából.

Milford Sound - Minden jó, ha jó a vége

Milford Sound a világ legszebb városa, különösen a szobánk ablakából nézve! Gyönyörűen süt a nap, és az ágyból egyenesen a Mitre Peak-re látni, amely a hajó kapitány szerint a férfiasság legszebb álló szimbóluma. A mai program hajókázás, délután pedig indulás vissza Queenstown-ba. Felhő mutatóban sincs az égen, amikor hajóra szállunk, alig hisszük el, hogy ugyanabban az öbölben járunk, ahol két héttel korábban a nagyhajó túrta maga elõtt a ködgombócokat. 

Az öbölben több nevezetes vízesés van, mindegyik mellett elhajóztunk, sőt az egyiknek hajóstul alá is álltunk. Csak, hogy meg legyen az aznapi nedvesség érzetünk. Láttunk fókákat, és a Mt. Aspiring havas csúcsát is. Fergetegesen szép volt. 

Visszafelé a busz felvitt a hegyekbe és teljes panorámában láthattuk a Déli Alpok vonulatát. Este beköltöztünk két hálószobás, nappalis, étkezõs, konyhás, tóra néző apartmanunkba. Azért, hogy a túrázás se maradjon ki, a Wakatipu tó partján elsétáltunk a mintegy 3km-re lévõ élelmiszer boltig, jól bevásároltunk és visszasétáltunk.

Milford Track - A hosszú séta

Reggel a megbízhatóan zuhogó eső kopogása ébresztett. Már éppen kezdtem elveszíteni az életkedvemet a finom reggeli

ellenére, amikor az időjárás meggondolta magát. Az eső elállt, és ha nem is volt verőfényes napsütés, egész nap kellemes kiránduló idõ volt. A felhők persze a hegyeken ültek, így azokból csak részleteket láttunk. A táv első része a Quintin Lodge-tól a McKay vízesésig meglehetősen lapos volt. A vízesés gyönyörű, ez van az Újzélandot reklámozó poszteren is. Tovább sétáltunk az elvarázsolt erdőben, ahol minden fának szakálla van és csak azért nem találkoztunk törpékkel meg tündékkel, mert már régen elhajóztak Gandalffal valahová. Az Arthur folyó völgyében vezetett az utunk. A folyó nagyon gyors és nagyon tiszta volt, pedig áradt. A környező hegyek némelyikén még volt hó, már amikor kilátszottak a felhők közül. Ebédelni egy másik vízesésnél ebédeltünk, Óriások Kapuja a neve. Ennek is hatalmas a vízhozama, ami azért is jó, mert a szele távol tartja a szúnyogokat, akik amúgy ebédnek néztek minket. Útközben sokféle madarat is láttunk, némelyik ritkaság számba ment és persze egyiknek sem emlékszem a nevére, pedig mondták. 

Amúgy a túra szervezése nagyon ügyes. Este slide show van a következő napról, megmutatják a főbb megnézendõ tereptárgyakat, növényeket, madarakat, és elmesélik a menedékház meg az út történetét. Reggel ki vannak készítve a szendvicsnek valók, mindenki azt csinál magának, amit akar. Mindenki a saját tempójában megy, egy túravezető megy elöl, egy hátul, kettõ pedig a közbenső csoportok között cikázik. Nagyjából 3 mérföldenként van kihelyezett wc. A javasolt ebéd hely  fedett, meleg italt is adnak, de persze bárhol máshol is le lehet ülni és elővenni a szendvicset. A fedett hely a hágón volt igazán hasznos, ahol szél volt, hideg és esõ. Estére az éppen esedékes menedékházban vacsorával várnak meg forró zuhany lehetõséggel, ami a világ legjobb dolga az egész napos séta után.

Ebéd végeztével a folyó mentén addig sétáltunk, míg fél háromkor el nem értük a torkolatát a Milford Sound-nál, ahol kishajó várt ránk. Átvitt Milford Sound városába (talán picit nagyzoló a név a tíz házból és kétszer ennyi helikopterből, kisrepülőből, sétahajóból álló helyiségre), ahol hivatalosan is véget ért a túra. Ma összesen 21km-t mentünk, nagyjából lapos terepen. A túra teljes hossza 33.5 mérföld volt, amit három nap alatt jártunk végig.

Köszönjük Kitty, nélküled esélyünk sem lett volna.
 

Milford Track -A láthatatlan hágó

A McKinnon hágón való átkelés volt a harmadik nap programja. Éjjel hatalmas vihar volt és még reggel is zuhogott az eső, amikor elindultunk. A mérce szerint 48mm esett az éjjel. az eső egészen délután három óráig folytatódott ebben a szellemben, úgyhogy a hágóból nem láttunk semmit. Azért az odavezető úton néha kibukkant a völgy a felhők közül, és akkor gyönyörű volt a táj. 

Természetesen mindenünk átázott, részben az eső, részben az izzadtság miatt. A hágó tetején a menedékházban gőzölgő versenyt rendeztünk ebédelés közben. Az esőnek egy haszna volt, a 750 méteres szintkülönbséget, 11 cikcakkon keresztül egyhuzamban leküzdöttük, senki nem állt meg pihenni. A hágó túloldalán a leereszkedés elején még nem sokat láttunk a Mt. Baloon égnek meredő csúcsán kívül, de azután kicsit felszakadozott a felhõzet és kiderült, hogy az egész hegyoldal egy nagy vízesés (a turista utat is beleértve). 

Láttunk magashegyi papagájokat (kia) , de sajnos nem hagyták magukat lefényképezni. A lefele út vízesések mellett vezetett, rengeteg lépcsővel tarkítva. A vízesés gyönyörű eső után, hatalmas víztömeg zúdul alá. Az egyik ezek közül a Sutherland vízesés, amely a világ 5. legmagasabb vízesése, 580 m. Sajnos kisétálni nem lehetett mellé, de a Quintin menedékháztól a két felső, legnagyobb zuhataga remekül látható. Amint leértünk a menedékházhoz, ezerrel kisütött a nap, kék lett az ég és láthatóvá váltak a hegyek. A fene egye meg, hogy ezt nem tudta korábban megtenni. Ma 16 km-t mentünk, de jórészt ömlő esőben, és volt benne szint is bőven, felis, le is

Milford Track - ártéri erdòk

A reggel biztatóan kezdődött, néha napot is láttunk. A mai cél az volt, hogy eljussunk a Clinton folyó mentén a nyereg aljáig, ahol majd a McKinnon hágón átkelünk. Az utunk végig ártéri erdőn át vezetett, néhol el is mosta a megáradt folyó. A nagy nedvesség miatt rengeteg páfrány és moha él itt, ami mesebelivé teszi az egész környezetet. Közben a nap is inkább sütött, mint nem, bár néha eközben esett az eső. Meglátogattunk több kis tavat. A Prairie tóban akár úszhattunk volna, ha lett volna fürdőruhánk és időnk. Estére a Pompolona menedékházba értünk és jól esett a vacsora, bár csak 16km-t gyalogoltunk, majden egyenes terepen.

Milford Track - partraszállás

Irány a Milford Track!

A nagy nap reggelén napsütésre ébredtünk. Ez különösen azért tűnt biztatónak, mert két napja a turisták nem tudtak átkelni a hágón, olyan vihar volt, és az út is le volt zárva az áradás miatt. Először buszoztunk vagy három órát, a Wakatipu tó teljes hosszában és még azon is túl, gyönyörű hegyek között. Ebéd után hajóval folytattuk utunkat, Újzéland legmélyebb (470m) és második legnagyobb kiterjedésû taván a Te Anau tavon. A hajó gyorsan száguldott, de idônként lelassított, hogy megmutassa az egykori felfedező vîzzel éppen elárasztott sírját egy szigeten, vagy a piros virágba boruló fát. Minden nagyon idilli volt, egészen a kiszállás pillanatáig, amikor kiderült, hogy a móló is víz alatt van. Így is kiszálltunk, bele a hasig érő, nem túl meleg vízbe. Cipőt, nadrágot, hátizsákot a vállunkra vettük és kivacogtunk az tizenöt méterre lévő igen távoli partra. Nem sokáig vacoghattunk, mert a sandfly, a helyi szûnyogfajta túlzottan lelkesen fogadott minket. A jó hír az volt, hogy csak fél órát kellett menni a menedékházig, ahol már minden szép és jó volt. Elmentünk egy kis bemelegítő sétára is a helyi patak vízeséséhez és megkóstoltuk a borsfa levelét, ami meglepõen erős. 35-en vagyunk a csoportban plusz 4 túravezető. Európából csak mi vagyunk meg egy dán fiú, a legtöbben ausztrálok. 

Eltűnünk egy időre

Holnap felülünk a repülőre és elmegyünk Queenstown-ba. Ezzel elkezdődik a nagy kaland, a Milford túra. A túra kb ötven km hosszú és ha nem mos el az eső és nem esznek meg az errefelé különösen harapós szúnyogok (sand fly), akkor egy hét múlva leszünk ismét civilizáció és számítógép közelben.

Ezerszínû völgyek

Wai-o-Tapu szintén geotermikus, csakúgy, mint Te Puia, csak hússzor olyan jó. Nagy pechje, hogy nincs magát gyakran produkáló gejzírje, sőt igazából csak alvó gejzírjei vannak. Ennek ellenére negyed tizenegykor nekünk Lady Knox-szal volt találkánk és a leírás azt ígérte, hogy kis segítséggel ugyan, de lesz kitörés. A gejzírt úgy fedezték fel, hogy mostak a melegvizű lukban, és beleesett a szappan. Két perccel később pedig röpült a ruha az égbe. Most is ugyanez az eljárás. Megjelenik egy kedves ember mikrofonnal a kezében, belelök egy adag szappant a lyukba és addig beszél, amíg a lyuk habzani nem kezd. Ekkor lelép a színről a gejzír pedig engedelmesen kitör. A mai kitörés csak néhány perces volt, de állítólag van, amikor fél órát is bírja. Maga a park ennél sokkal érdekesebb.

Több iszapgejzírje van, az egyik komolyan nagy kiterjedésû és aktívan bugyborog. Van egy pár centi mély tófelszín is (palacsintasütőnek becézik), amit a különféle ásványi lerakódások sokszínűre festettek. A zöld színt kén és vas együttes jelenléte okozza, külön sárga, illetve vörösbarna lerakódást csinálnak. A lila a magnézium-oxid a fehér a szilícium számlájára írható. Rengeteg kénlerakódás is keletkezett, néhol egész hegyek.  A leglátványosabb az Ördög fürdõje, ahol a kén egy egész tavat megfestett zöldessárga színűre. Az egész terület, úgy, ahogy van nagyon tetszett.

A következõ állomás egy vulkáni völgy volt, amely a mai formájában 1886-ban jött létre, de még most is keletkeznek új kráterek. A Waimangu völgy legfiatalabb krátere 1997-ben képzõdött. A völgy bejárása nagyon ügyesen úgy van megoldva, hogy lefele gyalogolunk, visszafele egy kerülò úton kis busz viszi az utasokat. A bejárattól rá lehetett látni az egész völgyre, de semmi nem készített fel a csodákra, amiket láttunk. A völgyet végig erdõ borítja, és minden a zöld ezer színében pompázik. A katlan aljában (mert természetesen egy beszakadt kráterről beszélünk) élénk színű tó van. Fürödni nem ajánlatos benne, mert egyrészt meleg, másrészt meg erősen lugos. Az Echo kráter oldala még midig füstölög. A tóból kis patak indul kifelé, a sárga és zöld minden szinében. Az ásványi anyagok kis lépcsőket formáltak, ez meg mini vízeséseket eredményezett. A patak partján a hőmérséklettől függően a moszattól (70 fok) a mocsári füveken és kisebb páfrányszerűeken (45 fok) keresztül a közönséges patakparti gazokig (30 fok) terjed. 

Kis kitérővel az ember felsétál az Inferno tóig és eláll a lélegzete. Függõleges, növényzet borította sziklafal, ultramarinkék tó, hófehér tópart. Fürödni persze ebben sem egészséges. 

A patak ezután szétterül és csodálatos terasztokat alkot. A Márványterasznál tábla hírdeti, hogy egy neves rugby játékos itt vesztette életét egy 1905-ös gejzír kitöréskor, ami 400 m magasra  tört, a Földön a legmagasabb megfigyelt kitörés. Az út ezután elakad, mert éppen magas a vízállás és mocsárrá vált. Így buszra ültünk, hogy egy pillantást vethessünk a Rotomahana tó gazdag madárvilágára és a túlsó partján a Tarawera vulkánra, amelynek legutóbbi kitörése az egész völgy okozója.

Gejzírek

Rotorua és környéke már messziről szaglik, ugyanis geotermikusan aktív terület. A legturistább hely a városban a Te Puia gejzír és maori kulturális park. Aktív gejzírjük csak egy van, de az nagyon rendesen dolgozik, minden 40 percben kitör és jó sokáig nyomja. Mellette az egész hegyoldal bugyborog és gőzölög. Részben iszaptavak, részben forróvízforrások alkotják a kollekciót. 

Találkoztunk egy kiwi madárral is, amely éjszakai állat, ezért elsötétített házban lakik. Nagyon jó a hallása, és az ismertető tábla szerint az emlòsökhöz legközelebb álló madár. Tiszteletbeli emlősnek is szokták nevezni, mert több emlősökre mint madarakra jellemző tulajdonsága van. 

A maorik faragó, illetve szövő iskolája is itt van a parkban. Ez jó a tanulóknak, akikbõl népművészek lesznek, és jó a turistáknak, akik nézhetik, hogy min dolgoznak éppen. Csináltak gyönyörű faluházat meg mindenféle szobrokat. 

Este visszamentünk egy maori vacsorára. Elõször hagyományos maori üdvözlésben volt részünk, fújták a hosszú hangszerüket és egy harcos nagyon ugrált. Elhangzott a Haere Mai - a maori üdvözlés, ami az idegenvezetõ tréfája szerint azt jelenti, ennivalóan nézel ki. 

A közösségi házban a törzs dagadt tagjai ünnepi és harcitáncokat adtak elő. Egészen jók voltak, képzett hanggal és tényleges tánctudással. Később ugyanezen emberek vezették a kisbuszokat, illetve szolgálták fel a kaját. A maori hangi lényege az, hogy az ennivalót egy levelekkel kibélelt üregbe teszik forró kövek fölé, az egészet befedik, és amikor órák múlva kihantolják minden szépen puhára párolódott a saját gőzében. Egészen finom volt. Utána mégegyszer megnéztük a gejzírt a lemenő nap fényében, és még jobban tetszett, mint elõször.

Világító férgek

Waitomo egy picike völgy, benne néhány ház és egy vegyesbolt. Meg persze néhány cseppkőbarlang. Három barlang látogatható. Egy nagyon hangulatos történelmi szállóban kaptunk helyet, pici szoba, csipkefüggöny és rózsás ágytakaró. Az ablakunk az egyik barlang bejáratára és a szálloda virágoskertjére néz. Itt valahogy minden tele van virággal, főleg rózsa, hortenzia, meg valamiféle díszhagyma van, az egész hegyoldal olyan, mint egy botanikus kert.

A Ruakuri barlangban egy lelkes pedagógus-barlangász volt a vezetőnk, mindent megtett, hogy mi is szeressük a kirándulást a barlangjába. Megtudtuk például, hogy azért van sötét a barlangban, mert a sötétség nehezebb, mint a világosság, és lesüllyed. A barlangban rengeteg cseppkő volt, és különös nevezetessége, hogy vizi gyalogtúrákat is szerveznek benne. A föld alatti kanyonban patak folyik, ami legmélyebb pontján öt láb mély és a vállalkozókedvû látogatók neoprem ruhában gumibelsővel végig raftingolják a barlangot. Mi pedig, a szárazlábúak fölülről nézhettük őket, legalábbis egy kis darabon.

Ebben a barlangban láttunk előszōr világító férget is, ami nem is féreg, hanem lárva. Ha felnő, kétszárnyú rovar lesz belőle, olyan, mint a tiszavirág és kb annyi ideig is él. Mindenesetre a lárvának nem az esze világít, hanem az emésztése. Horrorisztikus körülmények között a még élő szúnyog testnedveit táplálékká és fénnyé alakítja ezzel újabb szúnyogokat csalogatva a horgászózsinórjához. A sötétben a lárva közepe türkiszkéken fénylik, olyan, mintha ezer csillag ragyogna az égen. 

A második, Aranui  barlangban nem voltak világító férgek, csak rengeteg cseppkõ. A barlang mellett viszont volt volt egy rövid sétaút, ami egy patakot követett föld fölött és föld alatt. A leírás szerint a folyócska régen végig barlangi folyó volt, de a barlang beomlott. Így lehetővé vált, hogy egy-két helyen, ahol a boltozat még megvan, lássuk a barlangi folyót, majd vele együtt kisétáljunk a szabadba egy picike szorosba. Állítólag este az egyik híd alatt itt is lehet világító férgeket látni.

A harmadik barlang a leghíresebb, mert itt van a legtöbb világító féreg és itt csónakból bámulhatunk felfelé a barlang sötétjébe. Kicsit rontotta az élményt, hogy az idegenvezetõ nagyon unott volt és a csónakokra sokat kellett várni. 

Mt. Ruapehu

Ruapehu hófödte hegycsúcsa már érkezésünk estéjén felkeltette az érdeklődésünket, és a Tongariro-hoz mentünkben is elautóztunk mellette. Azután találtunk egy prospektust, hogy ez a déli félgömb legnagyobb síterepe és az egyik ülőfelvonó nyáron is üzemel. Nem kellett sokat győzködni magunkat, hogy eldöntsük: felmegyünk. 

Elõször kétségesnek látszott a vállalkozás, mert a nagy szél miatt nem indították el a felvonót, de végül 11-re mérséklődött a szél és elindulhattunk. A libegõ két részletben 1300m-rõl 2020m magasig visz fel a kráterbe, mert természetesen a síterep is vulkáni eredetű. A hegyen nincsenek növények, csak lávamezõ és kőgörgetegek. A felvonó végétől egy jó 2-2,5km hosszú poznával jelzett út kapaszkodik felfelé a kráter peremére, 2370m magasba. Az út meredek és főleg csúszik a morzsalékos kő miatt. De megéri a megpróbáltatást, mert a tetőről a Tongariro park és a Végzet Hegye látható. A perem eléggé keskeny és sziklás, erősen kapaszkodtunk, miközben lefele bámultunk. Sok helyen volt még hó is, néhány kisebb hómezőn át is verekedtük magunkat. Lefele már sokkal könnyebb volt az út és a kiránduló botoknak különösen jó hasznát vettük.

A hegymászás után elhagytuk a nemzeti parkot és elindultunk egy teljesen más környékre, apró dombok közé, férges barlangokat nézni.

A Végzet hegye

A hajnali napsütés megcsillant autónk deres ablakán. Ideje felkelni. Vagy inkább katapultálni a finom meleg ágyból néhány rétegnyi pulóver alá, mert egyébként a szoba hőmérséklete magashegyi. De sebaj, lényeg, hogy süt a nap. Alapos reggeli után kisbusz vitt minket a túra kiinduló pontjára. Nagy nap ugyanis a mai, a Tongariro crossing napja. Ezt a túrát Újzéland legszebb egynapos túrájának tartják. A crossing (átkelés) mára már nem teljesen igaz, mert a novemberi vullkánkitörés eltüntette a túraút utolsó darabját, így most oda-vissza hágó lett belőle. 

A túra hossza mintegy 17 km és 750 m szint van felfelé. A terep nem könnyű, a többsége vulkáni törmelék, görgő kövek. Az úton nem voltunk egyedül, rajtunk kívül kb. másik ötszáz turista indult útnak. Az első négy km a két hegy hözötti völgybe vitt fel, amelynek Mangatepopo völgy a neve. A Szóda forrásig egészen rendes, kiépített turista út vitt, és itt volt az egyetlen WC is, úgyhogy népszerű volt a megállóhely. Innen felkapaszkodtunk a Mt. Ngauruhoe - alias a Végzet Hegye a Gyűrük Urából - melletti nyeregbe. Átsétáltunk a déli kráter lapos belsején  és balra felnéztünk a Tongariro csúcsára.

Jó meredek és csúszós út következett, amely a jelenleg is aktív vörös kráter oldalába vitt. Tőlünk balra a központi kráter volt, ami két hónapja tört ki utoljára, alattunk pedig az Emerald Lake  (Smaragd tó) és a Blue Lake (Kék tó). A további út a központi kráter tövében vitt volna le a völgybe, ha a legutóbbi kitörés nem tüntette volna el. Így szépen visszafordultunk és a délutáni nap fényében is megcsodáltuk a hegyeket. Péter megfogalmazása szerint fenségesen  kietlen, lenyűgöző tájon jártunk. 

A mi hajónk, a Solstice

Bálintnak tartoztam még a hajó részletes bemutatásával, és mi lehetne erre alkalmasabb, mint egy tengeren töltött nap. Ráadásul a nap brunch-csal kezdõdött, ami a reggeli és ebéd összevonása. A mi esetünkben ez azt jelentette, hogy reggel tíztõl du. egyig a legnagyobb étteremben hideg-meleg büfé volt, jégszobrok között.

A hajó a cég jelenlegi legmodernebb hajója, 2008- ban bocsátották vízre. 122 ezer brutto regiszter tonna, több, mint 300 m hosszú és mindent beleszámítva 19 emeletes. 2850 utasa és 1500 személyzete van. 24 csomó a maximális sbessége, ami 44 km/h-nak felel meg. A legalsó szinteken gépház, orvosi rendelõ, személyzeti szobák vannak. A harmadik szinten már vannak kabinok is, illetve itt van az utas információs központ is. A nagy három szintes aula is itt ér véget, ide érkezett a Télapó, itt lehet nap közben ping-pongozni, délután táncolni. A negyedik és ötödik szinten boltok, vendéglők és a színház van. Drágakőtől a naptejig minden kapható bennük. A folyosón kiállítják az utasokról készült fényképeket meg mindenféle festményt, amikre idõnként licitálni lehet és jó drágáért haza lehet őket vinni. 

Az ötödiken a kedvenc folyosó részem a japán folyosó. Minden lakkfekete benne, a falak meg a plafon is, pünkösdi rózsák vannak a falra feste, és aranyszínű hangyákat álmodott a designer a padlóba. Minden alkalommal kikerülöm õket. Pedig minden nap járunk arra, mert ez az út vezet a klubbunkhoz és a vendéglőnkhöz. A klubtagság azoknak jár, akik sokat hajóztak már, és legnagyobb előnye az igazi olasz kávé meg az esti koktélok. A vendéglõ specialitása az egészséges étkezés. Kisebbek az adagok, sok a bio alapanyag, több a saláta és kevesebb a fogás. Így azután mi csak négy fogásos vacsorát ehetnénk az általános hat helyett. A zöldség - hús arány persze itt sem megfelelő, nagyjából az egy steak egy szál zöldbab arányt tartják, de szoktunk kérni plusz zöldséget. Egészség ide vagy oda, komoly desszert választék teszi teljessé az esti kísértéseket. Reggel is lehetne itt enni, de mi inkább a 14. szinten lévõ önkiszolgálóba mentünk, mert ott többféle gyümölcs van. 

A hajón van két nyitott és egy fedett uszoda, öt jakuzzi és egy ugrálós szökőkút. Van még számtalan napozó terasz, egy kézi és kosárlabda (fél)pálya, füves rét, rengeteg bár és kisebb kajáldák. Gondolom még rengeteg mindent hagytam ki, de tíz nap alatt nem lehet mindent megtanulni. 

A színházban mindennap van műsor, nap közben ismeretterjesztõ előadások és versenyek (pl. tehetségkutató), este kabaré, cirkusz, musical, mikor mi. Az ember észre sem veszi, és már vége is az útnak.

Végül még egy fontos részleg, a tornaterem. Van benne húsz futópad, ugyanennyi elipszis, bicikli, de néha még ez sem elég. Nagyon sokféle edző gépe is van, a legmodernebb dolgokat is beleértve. Lehet különféle edzésekre is menni, de azok azért nem terhelik agyon az embert. És természetesen a gym mellett van a szépészet, szauna, perzsa kert, masszázs és minden egyéb, ami a szibarita életmódhoz szükséges. Itt az ideje hegyet mászni.

Wellington

Újév napján várost nézni nem nagy mulatság. A város, nevezetesen Újzéland fõvárosa, Wellington, kihalt és erősen szeles. A hajó a belvárostól 15 percnyire horgonyzott, de a terep teljesen nyílt volt, a tenger felől érkező szélnek csak mi álltunk útjába. 

A városban nem laknak rettentő sokan, a belváros pici, a házak szellősen helyezkednek el a környező domboldalakon. 

Az utca táblák nagyon aranyosak, a csekély értelmű turisták kedvéért a tábla tetején ott található az  utcanév makettje, például egy méhecske, vagy egy cable car. Találtunk egy nyitva lévő könyvesboltot, ahol volt internet is, így felhívtunk mindenkit. Telefon az újévbõl az óévbe. 

A város legszebb műemléke a St. Paul templom, nagyon régi, és minden része fából van. A parlament épületegyüttese is érdekes, háromféle. Van egy sárgára meszelt viktoriánus stílusú épület, egy szürke kőből lévő klasszicista épület, és egy kerek betoncsoda. De az összhatás nem rossz. A város tetejére sikló vagy ahhoz hasonló visz fel. 1902 óta. Az eredeti kocsik olyanok voltak, mint a San Francisco-i villamos, kifele ültek/ lógtak rajta az emberek és középen volt a vezetõ. A hegy tetejérõl a tengeröbölre látni, és a hegyoldal nagy részét botanikus kert foglalja el.

A botanikus kert itt is nagy élmény. Hatalmas park, csodálatos fákkal és témák szerint caoportosított növényekkel. Különösen szép volt a kaktusz kert, a hortenzia kert és a rózsakert. Ez utóbbihoz tartozott egy nagy üvegház is, tele begóniával. Még a nap is kisütött. Reméljük az újév legalább annyi szépet hoz, mint amit az elsõ napon a botanikus kertben láttunk.